A karib-térség a spanyolok megérkezése előtt

Amikor a spanyolok 1492-ben elérték a Karib-szigeteket, három fő embercsoportot találtak. Mindegyikük Dél-Amerikából vándoroltak a szigetekre. A kis számú ciboney indiánok Hispaniola és Kuba észak-nyugati csücskén éltek,a Bahamákon, Nagy-Antillákon és Trinidadon az arawak indiánok települtek le,a karibok a Virgin-szigetek, a Kis-Antillák számos szigetét valamint Trinidad északnyugati részét birtokolták.

Elsőként a ciboney indiánok kb. i. e. 1500 körül jelentek meg Kuba és Hispaniola északnyugati partján. Kis csoportokban éltek, gyűjtögetéssel, halászattal, vadászattal tartották fenn magukat. Mint a többi szigeteken elő őslakók, ők is kevés ruházatot hordtak és festettek a testüket. A lelőhelyeken nem találtak semmi bizonyítékot arra, hogy növénytermesztéssel, fazekassággal vagy fegyver készítésével foglalkoztak volna. Pattintott kőeszközöket használtak.

A ciboney indiánokkal ellentétben az arawak és karib indiánok sokkal előrehaladottabb életmódot folytattak. Az arawak és karib emberek kapcsolatban voltak egymással, mindegyik csoport alapvetően hasonló anyagokat, technológiát használt, hasonló módon vadásztak, halásztak és művelték meg a földet, azonos technológiával szőtték a ruhákat, készítették az agyagedényeket és más háztartási eszközöket. Ezt az ismeretet feltehetőleg az Amazonas-medencéből hozták magukkal, amikor 600 körül a szigetre érkeztek.

Azonban jelentős különbség volt szociális és politikai szervezeteik felépítésében s a vallás gyakorlása terén. Lehetséges azonban, hogy ezeket a különbségeket a spanyol megfigyelők eltúlozták.

Mind a két népcsoport a Dél-Amerikából magukkal hozott módszerrel tette termékennyé a földet, amely conuco néven ismert. A száraz évszak vége felé leégették a bozótot, az erdőt, hogy azt térd magasságú, 3 méter szélességű dombokká formálják. Az asszonyok hegyes botokat használva különböző gyökereket ültettek, mint például a keserű és az édes yuccat (manioka). Egy ilyen mesterséges dombot 10-15 évig műveltek. Ez a módszer aránylag kis erőfeszítéssel lehetővé tette a nagy értékű tápanyagot (keményítő és cukor) tartalmazó növények termesztését. A gyökérfélék mellett ismerték még amerikai mogyorót, a paprikát, a lopótököt valamit az édes krumplit is. Kisebb mennyiségű dohányt, kukoricát, babot és tököt is ültettek. Étrendjüket a helyi gyümölcsök, mint például az ananász, vagy a guava és a kesu egészítették ki. Proteinszükségletüket részben vadászattal biztosították, így a zöld leguán és a hutia (macska nagyságú, kinézetre a nutriához hasonló rágcsáló, testhossza 30–50 cm, farka 15–30 cm, magassága 20 cm, súlya 6–8 kg. Nagy különbség azonban hogy míg a nutria vízi állat, a hutia fán lakó életmódot folytat), különböző madarak (galamb,papagáj), kígyók, gilisztafélék, pókok és rovarok is táplálkozásuk részét képezte. A tenger azonban sokkal gazdagabb választékot kínált mint a föld és az év minden szakában bőségesen ellátta élelemmel a sziget lakóit. A sokfajta vízi madár, kagyló-, rák-féleség, halak, a nagy vízi emlősök, mint például a lamantin, amelynek súlya néha meghaladta a 600 kg-ot is, vagy az óriás teknős, melynek mind a tojása mind a húsa kedvelt étel volt.
Hispaniola szigetének 1492-es lakosságszámáról (arawakok és karibok) eltérő becslések vannak, a különböző feljegyzések 100000-től egészen 300000-ig, de egy két leírásban – lehet némi túlzással – 1 millióra becsülik a bennszülöttek számát.

A békés arawak indiánok (más néven a tainók)

A spanyolok úgy jellemezték az arawak indiánokat, mint békés, barátságos, vendégszerető és szertartásos embereket. A Nagy Antillák és a Bahama szigetek egyfajta trópikus paradicsom volt a bennszülöttek számára. Mezőgazdaságuk egyszerű, de hatékony volt, a kellemes klíma pedig szükségtelenné tette a fűtést, s olyan házak építését, amelyek komoly védelmet nyújtanak az időjárás viszontagságaival szemben. Az élelmiszerről a természet gondoskodott, így az arawak emberek szabad idejükben cserepeket készítettek, kosarat fontak, pamutot szőttek, és viszonylag egyszerű kőeszközökkel igényesen kidolgozott kőszobrocskákat készítettek. Az asszonyok és férfiak festették a testüket és kedvelték az ékszereket, amelyek többnyire csontból, kagylóból, kőből, vagy aranyból készült. Az arany értékes volt számukra, mivel természetes formájában a folyók medréből mosták ki. Ezeket az arany rögöcskéket sima lemezzé alakították, nyakékek, maszkot készítéséhez használták, vagy fül- és orrkarikává formálták.

Az arawak emberek kedvelt időtöltése volt a labdajáték, amelyet az európai futballhoz lehetne leginkább hasonlítani. Majdnem minden falunak volt egy négyszögletes pályája erre a célra. Az ünnepek és tánc is gyakori jelenség volt, de a sokkal ünnepélyesebb vallási vagy szertartásos fesztiválokat a közösség vezetője szervezte. A tánc talán még gyakoribb volt a karibok körében, akik alkohol fogyasztással kötötték egybe ezeket az ünnepeket. Az alkoholt kukoricából, édesburgonyából és ananászléből erjesztették. Később, a spanyol hódítás után, a rendszeres alkoholfogyasztás általánossá vált az arawak indiánok körében is. Az arawak bennszülöttek már használták a dohányt is, melyet varázsnövényként tiszteltek. Úgy hitték, minden veszélyben védelmet nyújt, még a túlvilági létükbe is elkíséri őket, lelkesíti és bátorítja a harcosokat. Ünnepeken szinte kötelességnek számított a pipázás, béke és szövetség, barátság csak így volt szentesíthető.

Az arawak emberek kedvelt időtöltése volt a labdajáték, amelyet az európai futballhoz lehetne leginkább hasonlítani. Majdnem minden falunak volt egy négyszögletes pályája erre a célra. Az ünnepek és tánc is gyakori jelenség volt, de a sokkal ünnepélyesebb vallási vagy szertartásos fesztiválokat a közösség vezetője szervezte. A tánc talán még gyakoribb volt a karibok körében, akik alkohol fogyasztással kötötték egybe ezeket az ünnepeket. Az alkoholt kukoricából, édesburgonyából és ananászléből erjesztették. Később, a spanyol hódítás után, a rendszeres alkoholfogyasztás általánossá vált az arawak indiánok körében is. Az arawak bennszülöttek már használták a dohányt is, melyet varázsnövényként tiszteltek. Úgy hitték, minden veszélyben védelmet nyújt, még a túlvilági létükbe is elkíséri őket, lelkesíti és bátorítja a harcosokat. Ünnepeken szinte kötelességnek számított a pipázás, béke és szövetség, barátság csak így volt szentesíthető.

Az awarak emberek hitték, hogy a jó és gonosz szellem megszállja az ember testét és sok más tárgyat is. Keresték a szellemekkel való kapcsolatot papjaikon és sámánjaikon keresztül. Kis plasztikáik ezeket a szellemeket személyesítették meg, amelyeket zemisnek hívtak.

A harcos karibok

A karibok kormányzata sokkal decentralizáltabb volt, mint az arawakoké. Mindegyik falu önálló volt és egy vagy több – a közösség által választott – harcos töltötte be a vezető szerepet. A karib férfiak az idejüket vadászattal, halászattal és a katonai gyakorlatokkal töltötték, míg az asszonyok végezték a többi munkát. Mindkét törzsnél szétválasztották a nemek között a munkát, de ez a munkamegosztás a karibok között sokkal merevebb volt, mint az arawak társadalomban. Mindkét esetben a nők készítették az ételeket, szőtték az öltözékeket, fonták a kosarakat és készítették cserép edényeiket, valamint karban tartották a conuco-t. Az arawak asszonyok viszonylagosan egyenlőek voltak sok területen a férjükkel, nem választották őket külön a családtól a házasság előtt. A szüzesség nem volt fontos számukra, az arawak férfiak kedvelték a gyakorlattal rendelkező asszonyokat.

A karib férfiak egy közösségben laktak s a feleségek külön éltek másik kunyhókban. Az asszonyokat úgy kezelték mint a szolgákat, akik öltöztették és etették férjeiket, takarították házukat, hordozták a terheket, s a földeken dolgoztak.

A karib ember gyakorlott csónaképítők voltak, s félelem nélküli harcosok, akik szinte mindig legyőzték az arawak indiánokat, és jelentős sikereket értek el a fehérekkel szemben is. Számukra a katonai gyakorlat végzése művészetnek, vagy sportnak számított, s jelentős időt töltöttek a harcmodor fejlesztésére.

1492 után

Kolumbusz Kristóf első útján szállt partra a szigeten 1492. december 5-én. 19 nappal később a ”Santa Maria” zátonyra futott, Kolumbusz 39 emberrel elhagyta azt és megalapította La Navidad települést. Az újonnan felfedezett szigeten a spanyolok szinte otthon érezték magukat ezért “Espanola” névre keresztelték, amely később az angol nyelv befolyása miatt “Hispaniola” –vá alakult. A törzsek arany díszei különösen felkeltették a spanyolok érdeklődését, s rabszolgaságba kényszerítették az őslakókat, hogy még több nemesfémhez jussanak. Mivel a karibok hevesen védekeztek a rabszolgaság ellen, a spanyolok úgy írták le őket, mint vérszomjak vadak. Az emberi hús nem volt rendszeres az étrendjükben, a kannibalizmust mint vallási szertartást gyakorolták. A csatákban elfogott harcosokat tortúrának vetették alá, majd megölték és a legbátrabbakat elfogyasztották. A hírhedt karib vadság és kegyetlenség természetesen eltúlzott. Amikor a franciák és az angolok a Kis-Antillákon 1630 táján letelepedtek, a kezdeti időszakban a karibok barátságosak voltak, s élelmet biztosítottak az utazók számára, csak az európai támadások után váltak ellenségessé.

A spanyol uralom

A kezdeti békés kapcsolatok után a spanyolok fosztogatásaikkal és erőszakukkal kivívták az őslakosság ellenszenvét és a tainók ellenálltak a hódításnak. A spanyolok elleni harc egyik korai vezetője egy asszony, Anacaona volt. A férje, Caonabo egy másik terület főnöke volt. Mindketten elszántan harcoltak az európaiak ellen, végül Anacaonát a spanyolok elfogták és népe előtt nyilvánosan kivégezték. Az arawakok (tainók) az európaiak által behurcolt fertőző betegségek és az üldözés hatására mintegy 100 év leforgása alatt szinte teljesen kihaltak. A legtöbb túlélő szökött rabszolgákkal házasodott össze. Utódaik a zambók. Az indián lakosság csökkenése késztette Károly királyt beavatkozásra, és importengedélyeket bocsátott ki afrikai rabszolgákra. Az afrikai eredetűek és a mulattok (négerek és fehérek leszármazottai) többségbe kerültek a szigeten. A meszticek (indiánok és európaiak leszármazottai) kulturálisan spanyolok, számban felülmúlják a tisztavérű spanyol eredetűeket. 1496-ban Kolumbusz Kristóf testvére, Bartolomeo Colombo megalapította Hispaniola déli részén, a mai Santo Domingo helyén Nueva Isabela várost. Ez egyike volt a legkorábbi spanyol településeknek és az Újvilág első állandó európai települése.

Ez a város gyorsan a spanyol korona reprezentatív városává fejlődött és egyre nagyobb befolyással és hatalommal bírt a térségben. Santo Domingo évtizedeken át az újvilági spanyol hatalom főhadiszállása volt. 1509-ben Kolumbusz Kristóf fia, Diego Colón Hispaniola kormányzója, majd később alkirálya lett. 1512-ben Santo Domingoban megalapították az Újvilág első egyetemét. 1515-ben észrevették, hogy az aranylelőhelyek készletei fogytán vannak. Ebben az időben fedezett fel Hernán Cortes nagy mennyiségű ezüstöt Mexikóban és e hír hallatára a spanyol telepesek akkora tömegekben indultak Mexikó felé, hogy sok település lakatlanná vált. A hátramaradottak a Kolumbusz által bevezetett állattartással továbbra is ellátták magukat és a kikötőkbe érkező spanyol hajók legénységét. A spanyolok Hispaniola szigetén ültetvényes gazdálkodást folytattak. A sziget ugródeszkául szolgált az Karib-térség meghódításához, majd valamivel később a dél-amerikai szárazföld leigázásához. Az aztékok és inkák birodalmának meghódítása után Hispaniola fontossága hanyatlott a spanyolok szemében, francia kalózok telepedtek le a sziget nyugati részén és 1697-ben Spanyolország átadta Hispaniola sziget egy részét Franciaországnak.

A francia uralom

1795-ben a francia forradalmi háborúk egyik következményeként Spanyolország Santo Domingot átadta Franciaországnak. 1801-ben Toussaint Louverture visszafoglalta Santo Domingot a franciáktól és kiterjesztette hatalmát az egész szigetre. A rabszolgaságot először Toussaint Louverture tiltotta be, őt követték a haitiak is. 1802-ben Napoleon sereget küldött, Toussaint Louverture-t elfogták és Franciaországba küldték. De utódai és a sárgaláz ismét kiverték a franciákat Haitiből és az független lett. 1808-ban Napoleon spanyolországi inváziója után Santo Domingoban élő kreolok (európai származásúak) ismét felkeltek a francia uralom ellen, és Egyesült Királyság, Spanyolország szövetségese és Haiti hathatós támogatásával helyreállították Santo Domingoban a spanyol uralmat.

Átmeneti függetlenség és Haiti uralma

Tucatnyi évnyi rossz spanyol kormányzás és különböző csoportok elvetélt függetlenségi törekvései után José Núnez de Cáceres, aki korábban spanyol alkormányzó volt, 1821. november 30-án kinyilvánította Haití Espanol (Spanyol Haiti) állam függetlenségét, és kérte az új állam felvételét Simón Bolívar Nagy Kolumbiájába. De az új állam függetlensége rövid életű volt, kilenc héttel később, 1822 februárjában megszállták a Jean-Pierre Boyer vezette haiti csapatok.
Ezen kívül államosították a köztulajdont; a magántulajdon legnagyobb részét is, beleértve azoknak a földbirtokosoknak a birtokát is, akik az inváziótól való félelmükben elmenekültek, minden egyházi tulajdont, a korábbi uralkodó, a spanyol korona birtokait. Az oktatás minden szintje összeomlott; az egyetem bezárt, nyersanyaghiány lépett fel, a 16–25 éves dominikai férfiakat besorozták a haiti hadseregbe és hatalmas adók sújtották a dominikai népet. Sok fehér menekült el Santo Domingoból Puerto Ricóba, Kubába (mindkettő spanyol uralom alatt állt), vagy Venezuelába.
Boyer átalakította a dominikai gazdasági rendszert, nagyobb szerepet kapott a termény pénzként való használata a nagyobb ültetvényeken, megreformálta az adórendszert, megengedte a külkereskedelmet. Az új rendszert a dominikai farmerek széles körben ellenezték, bár az a cukor- és kávétermelés felfutását hozta magával. Boyer csapatai, soraikban sok dominikaival, nem fizettek semmiért, raboltak, zsákmányoltak a dominikai civilektől. Végül is ezt megsínylette a gazdaság, így az adó még nagyobb lett. Ismételten fellázadtak azok a felszabadított dominikai rabszolgák, akiket a dominikaiak és a haitiaiak tovább dolgoztattak, kivonva őket Boyer hatalma alól. Sokágú Haiti ellenes mozgalom létezett – függetlenségi, a spanyolok, a franciák, a britet, az amerikaiak felé hajló – Boyer 1843-ban bekövetkezett megdöntéséig.

Függetlenség

1838-ban Juan Pablo Duarte ”La Trinitaria” néven titkos társaságot alapított azzal a céllal, hogy elérje Santo Domingo függetlenségét bármilyen külső hatalom beavatkozása nélkül. Bár nem tartoztak az alapító tagok közé, Ramón Matías Mellának és Francisco del Rosario Sancheznek (az utóbbinak afrikai ősei voltak) döntő szerepe volt a függetlenségi harcban és ma Duartéval együtt a Dominikai Köztársaság alapító atyáinak tekintik őket. 1844. február 27-én La Trinitaria tagjai kikiáltották az elszakadást Haititól. Támogatta őket Pedro Santana, egy gazdag marhatenyésztő, aki az újszülött köztársaság hadseregének tábornoka lett. Dominikában ő az „El Liberador”, a Felszabadító. A Dominikai Köztársaság első alkotmányát 1844. november 6-án fogadták el, az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya mintájára.
A következő évtizedeket önkényuralom, pártoskodás, gazdasági nehézségek, a kormányzás hirtelen változásai és a politikai ellenfelek száműzése töltötte ki. Az ország függetlenségét Haiti megújuló inváziós kísérletei veszélyeztették. Két ősellenség, Santana és Buenaventura Báez volt hatalmon többnyire, mindkettő önkényesen uralkodott. Santana Spanyolországhoz, Báez az Egyesült Államokhoz kívánta csatolni az új államot.

Önkéntes gyarmat és a köztársaság helyreállítása

1861-ben, miután erővel elhallgattatta vagy száműzetésbe kényszerítette ellenzékét, a politikai és gazdasági ésszerűség ellenére Santana szerződést kötött a spanyol koronával és Dominika ismét gyarmat lett, az egyetlen latin-amerikai ország, amely ilyent tett. 1863-ban Santana ellenségei a köztársaság helyreállítására háborút kezdtek. Haiti hatóságai, attól való féltükben, hogy határaikon ismét megjelent a spanyol gyarmati hatalom, menedéket és utánpótlást nyújtottak a függetlenség helyreállításáért küzdő dominikai forradalmároknak. Az Egyesült Államok, amely maga is polgárháborúban állt, erőteljesen tiltakozott a spanyol akció miatt. Két év után a spanyol csapatok elhagyták a szigetet. A független köztársaságot 1863. augusztus 16-án kiáltották ki ismét.
A következő évekre ismét a politikai harc nyomta rá bélyegét; hadurak uralkodtak, mindennaposak voltak a katonai lázadások, az ország eladósodott. 1869-ben Báez előterjesztette tervét, ami szerint az ország csatlakozik az Egyesült Államokhoz, az pedig fizet másfél millió dollárt, enyhítve ezzel a Dominikai Köztársaság tartozásait. Ulysses S. Grant amerikai elnök támogatta ezt a tervet, de a Szenátus 1870. június 30-án egyetlen szavazatnyi többséggel elvetette. Grant elnök szándéka szerint a korábbi amerikai rabszolgák a Dominikai Köztársaságba mentek volna, ahol békében éltek volna, nem lettek volna kitéve a déli fehérek zaklatásának.
Báezt lemondatták 1874-ben, visszatért, majd jószántából távozott 1878-ban. Új generáció lépett a színre Santana (1864-ben halt meg) és Báez lelépésével. Az 1880-as években viszonylagos béke volt, a hatalmat Ulises Heureaux tábornok gyakorolta. Kezdetben népszerű volt. Országát súlyos adósságokba verte, amit saját céljaira és rendőrállamának fenntartására költött. Idővel egyre despotikusabb lett hatalma és fokozatosan egyre népszerűtlenebbé vált. 1899-ben meggyilkolták. Elnökségének korábban precedens nélküli nyugalmi időszaka kedvezett a gazdaságnak. A cukoripart modernizálták, az ország külföldi munkások és végleges bevándorlók célpontja lett, mind az Ó-, mind az Újvilágból. 1902-től ismét rövid életű kormányok sora következett, jelentéktelen emberek kerültek hatalomra. Végül államcsőd következett be és szembe kellett nézni azzal a veszéllyel, hogy Franciaország és más európai országok katonailag avatkoznak be a hiteltörlesztés biztosítására.

Az amerikai beavatkozás és megszállás

Ebben a helyzetben Theodore Roosevelt amerikai elnök a beavatkozás mellett döntött. 1906-ban a Dominikai Köztársaság és az Amerikai Egyesült Államok szerződést kötött arról, hogy a Dominikai Köztársaság 50 évre átadja pénzügy igazgatását az Egyesült Államoknak. Cserébe az Egyesült Államok hozzájárul, hogy a Dominikai Köztársaság bevételeiből csökkenti annak mérhetetlen eladósodottságát és garanciát vállal hitelei törlesztéséért.
1914-ben az Egyesült Államok a Dominikai Köztársaság extrém belső instabilitása láttán (képtelenek voltak elnököt választani) aggodalmát fejezte ki és kijelentette, hogy Dominikában vagy megválasztanak valakit elnöknek, vagy az Egyesült Államok nevez ki valakit. Az október 25-én tartott elnökválasztásokon Juan Isidro Jimenes Pereyra lett az elnök. Győzelme ellenére Jimenes széles koalícióra törekedve sokpárti kormányt alakított. A kialakuló belső konfliktusok miatt gyenge lett a kormány, Jimenes elnök és megerősödő hadügyminisztere, Desiderio Arias birkózott a hadsereg és a kongresszus feletti ellenőrzésért, végül Jimenes ellen vádat emeltek az alkotmány és a törvények megsértéséért. Bár az amerikai követ katonai támogatást ígért neki, Jimenes 1916. május 7-én lemondott.
Arias formálisan sohasem lett elnök. Ekkoriban szállták meg az amerikai csapatok Haitit. Haiti akkori katonai adminisztrátora, William Caperton ellentengernagy, Santo Domingo tenger felől való lövetésével fenyegetve kikényszerítette Arias visszavonulását 1916. május 13-án.
Három nappal később, 1916. május 19-én szálltak partra az első amerikai tengerészgyalogosok. A legtöbb dominikai intézmény tovább működött a megszállás alatt. A törvények hatályosak maradtak. Harry S. Knapp ellentengernagy volt a katonai kormányzó, ő nevezte ki a dominikai kormányt, amelyet amerikai tengerésztisztekkel töltöttek fel. A megszállási időszakban cenzúrázták a sajtót és a rádiót, a nyilvános megszólalás lehetőségét korlátozták.
A megszállás végső mérlege igen pozitív. A tengerészgyalogosok helyreállították a rendet az ország legnagyobb részén (kivéve a keleti régiót), a költségvetést kiegyensúlyozták, az adósságokat visszafizették, a gazdaság fellendült. Az ország történetében először jó utak kötötték össze valamennyi régióját. Egy hivatásos katonai szervezet, a Dominikai Csendőrség vette át azon szedett-vedett csapatok helyét, amelyek csak a vég nélküli hatalmi harcot szolgálták. A legtöbb dominikainak azonban fájt a függetlenség elvesztése, a spanyol nyelv használatának visszaszorulása, aggódtak a köztársaság állapota miatt.
A megszállással szemben a legintenzívebb ellenállás a keleti tartományokban alakult ki 1917-tól 1921-ig. A partizánok a lakosság számottevő támogatását bírták és kihasználták jobb terepismeretüket. A mozgalom túlélte vezetőjének, Vicente Evangelistának fogságba esését és kivégzését, de fokozatosan elnyomta őket a megszálló erők elsöprő fölénye tűzerőben, annak légiereje és a felkelők elleni harcban bevezetett gyakran brutális módszerek.
Az első világháború után az Egyesült Államok közvéleménye a dominikai megszállás ellen fordult. Woodrow Wilson elnök utóda, Warren G. Harding választási kampányában Haiti és a Dominikai Köztársaság megszállásának megszüntetését ígérte. 1921 júniusában az Egyesült Államok képviselőháza elé került a kivonulási terv. Eszerint Dominika hatályosnak tekinti az amerikai katonai kormány minden intézkedését, 2 500 000 $ kölcsönné alakítják az amerikaiak által elvégzett közmunkákat és egyéb kiadásokat, amerikai tiszteket fogadnak a csendőrségbe – ma Guardia Nacional (Nemzeti Gárda) – és végül amerikai felügyelet alatt tartanak választásokat. Ezt a tervet a dominikai közvélemény túlnyomórészt negatívan fogadta, viszont a dominikai vezetők elfogadták tárgyalási alapnak. Végül megegyeztek, hogy egy ideiglenes elnök kerül hatalomra, amíg megszervezik a rendes választásokat. Sumner Welles főbiztos felügyelete mellett Juan Bautista Vicini Burgos lett az ideiglenes elnök 1922. október 21-én. Az 1924. március 15-én megtartott elnökválasztáson Horacio Vásquez Lajara győzött. Vásquez Szövetség Pártja kényelmes többséget szerzett a Kongresszus mindkét házában. Július 13-i hivatalba lépésével a köztársaság ellenőrzése ismét dominikai kézbe került. Hat évig jól kormányzott, a politikai és polgári jogokat tiszteletben tartották, a gazdaság gyorsan nőtt, a légkör békés volt.

Trujillo-diktatúra

A Dominikai Köztársaság diktátora Rafael Leonidas Trujillo volt 1930-tól 1961-es meggyilkolásáig. Vaskézzel uralkodott, minden ellenzéket üldözött. Uralma alatt számottevő gazdasági fejlődés következett be, de ennek hasznát a diktátor és rezsimjének támogatói fölözték le. Sok várost és tartományt családtagjairól nevezett át beleértve a fővárost Santo Domingot is, aminek új neve Ciudad Trujillo (Trujillóváros) lett.
1937-ben Trujillo (aki maga is negyedrészt haiti eredetű volt), parancsot adott a hadseregnek, hogy a határ dominikai oldalán gyilkoljanak le minden haitit. Ennek az eseménynek neve: petrezselyem-mészárlás, illetve magában Dominikában El Corte (mészárlás). 1937. október 2-ának éjszakájától október 8-ig, nagyjából öt nap alatt különböző becslések szerint 17 000–35 000 haitit fejeztek le bozótvágó késekkel. Trujillo katonái minden sötét bőrű embert felszólítottak, hogy mondja ki a ”perejil” (petrezselyem) szót. A haitiak, akik franciául vagy haiti kreol nyelven beszéltek, a szó „r” hangját másképp ejtették, mint a spanyol anyanyelvűek. A Trujillo által vezetett dominikai kormányt még ezek után is hosszú ideig támogatta Amerika, a katolikus egyház és a dominikai elit, míg végül 1961. május 30-án Santo Domingoban meggyilkolták.

Trujillo után

Juan Bosch demokratikusan választott baloldali kormánya 1963-ban lépett hivatalba, de egy év múlva megdöntötték. Tizenkilenc hónapos katonai uralom után Bosch-párti lázadás tört ki 1965-ben. A rend helyreállítására amerikai tengerészgyalogosok érkeztek, akikhez később az Amerikai Államok Szervezetének erői csatlakoztak. Egy évig maradtak. A felügyeletükkel tartott elnökválasztáson Joaquín Balaguer, Trujillo utolsó bábelnöke legyőzte Boscht.
Balaguer 12 évig maradt hatalomban. Hivatali idejében megsértették a polgári szabadságjogokat, hogy megakadályozzák a Kuba-barát és kommunista irányultságú pártok hatalomra kerülését, amelyek befolyása egyre nőtt az országban. Balaguer uralma alatt nőtt a szakadék a szegények és a gazdagok között.
1978-ban az elnökválasztáson a Dominikai Forradalmi Párt jelöltje, Antonio Guzmán Fernández legyőzte Balaguert. 1978-tól 1986-ig terjedő időszak a viszonylagos szabadság és az alapvető emberi jogok érvényesülésének ideje volt Dominikában. Balaguer 1986-ban ismét hatalomra került, újraválasztották 1990-ben és 1994-ben is. A hazai és a nemzetközi közvélemény szerint ezek nem voltak tisztességes választások.
Fokozódott a nyomás Balaguerre, hogy mondjon le. Balaguer válaszul újabb elnökválasztást írt ki 1996-ra, ahol Bosch Dominikai Felszabadítási Pártja győzött. Elnökjelöltje Leonel Fernández volt. 2000-ben Hipólito Mejía nyerte az elnökválasztás első fordulóját a szavazatok 49,8%-ával. Az ellenzéki jelöltek, Danilo Medina és a már idős Joaquín Balaguer visszaléptek a második fordulótól. 2004-ben Leonel Fernándezt ismét megválasztották a szavazatok 57%-ával, legyőzve a hivatalban lévő Mejíát. Jelenleg is ő a Dominikai Köztársaság elnöke.